Valóra vált álom (AFC)

30. Rész : Seb, amit csak a másik tud begyógyítani

Búcsú!!

Hát ez lenne a történet befejező része!!! Remélem azért nem harapjátok le a fejem! Egyszerűen csak nem tudom, hogy folytatni és úgy gondoltam, hogy az, hogy mindketten szeretik egymást elég boldog befejezés :)

Áh, csajok boldog vagyok, hogy komiztatok!!! Bocs, hogy eddig nem írtam de nem volt időm... Tényleg sajnálom!!! :S

És kérlek olvassátok ez a következő bejegyzésnek a kék részét! ( a többit is elolvashatjátok XD csak most az a fontos) ----------> http://my-life.blogzona.hu/archives/2010/08/17/Sokminden_igy_egyszerre/

*****************************************************************

( aláfestő zene, most ez a kedvencem és ezt hallgattam miközben írtam. Remélem jobban meghatódtok)

Mikor elmentettem az új bejegyzést, felsóhajtottam é szomorúan néztem rá Balázsra. Ő csak a falat bámulta és láttam a szemében a szomorúságot amit én okoztam. Éreztem, hogy a könnyek a szemembe futnak így elfordultam és újra a gépre szegeztem a tekintetem, hogy nehogy meglássa. De sajnos nem bírtam bent tartani őket  így felzokogtam és kirohantam a szobából mert utáltam ha így látnak.

Átrohantam a fürdőbe és leültem a földre és igyekeztem csendben zokogni. Nem akartam megbántani, nem akartam fájdalmat okozni neki. Hülye voltam. Nem lett volna szabad ilyen hülyeségeket írnom olyan helyre ahol mindenki láthatja... Nem akartam, hogy lássa, nem akartam, hogy miattam szenvedjen. Ez elviselhetetlenebb volt mint mikor azt hittem nem szeret. Érezni, hogy olyat bántasz aki számodra a legkedvesebb az egész világon, elviselhetetlen volt.

Abban a pillanatban ott akartam meghalni. Nem akartam bántani. Pedig ezt tettem és az arca... Ó istenem az az elgyötört tekintet... Az a fájdalom és kín amit akkor láttam mikor a kamion majdnem elütött és a kórházban voltunk.

- Noémi? - hallottam meg a hangját miközben az ajtó kinyílt. Nyeltem egyet és szaporán törölgetni kezdtem a nedves arcom, nehogy bármi bizonyítéka maradjon annak, hogy sírtam. Megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt ami nem nagyon sikerült.

Balázs leült és megfogta a felhúzott lábamat, hogy nézzek rá. De én elfordultam. Nem akartam, hogy így lásson.

- Mi a baj? - kérdezte csendesen miközben maga felé fordította az arcom. Látszólag nem lepte meg a kinézetem.

De hiába kérdezett nem voltam képes válaszolni. Ha megszólaltam volna a könnyeim megint kifolytak volna. De persze ahogy ez eszembe jutott ismét sírtam. Akaratom ellenére oda borultam ahol biztonságban éreztem magam. És ez Balázs karjai közt volt.

Szorosan magamhoz öleltem és teljesen eláztattam a pólóját. Közben egyre csak azt hajtogattam, hogy; " Ne haragudj!" " Sajnálom!" " Nem akartam!". Ő csak csendben tűrte amit teszek és a karjait körém fonta. Simogatta a hátam és folyton a nyakamba csókolt.

- Mi a baj? Miért  kéne haragudnom? - tolt el végül és az arcom simogatta.

- Én... én... nem akartalak... bántani... - nyökögtem de többször is elcsuklott a hangom.

- Istenem, Noémi... - sóhajtott és megölelt. - Ez mindkettőnknek fáj, mert mindketten hibáztunk... De vége! Az a lényeg, hogy most mindketten itt vagyunk egymásnak és szeretjük egymást! Szeretlek és nem akarlak elveszíteni még egyszer! - mondta és megint eltolt. Én csak sírni tudtam a szavaitól. Igaza volt, de nekem attól még fájt ez az egész. Hiába voltunk ott egymásnak, a sebek nem gyógyulnak be olyan hamar. Idő kell mindkettőnknek. De a sebeket csakis az tudja begyógyítani ha ott vagyunk egymásnak.

- Soha ne menj el! - bújtam ismét hozzá. A felsője már teljesen átázott a könnyeimtől de nem érdekelt.

- Nem lennék rá képes! - mondta majd az ajkait az enyémekre tapasztotta. Éreztem a könnyeim sós ízét, az édes szerelmet, a lángoló szenvedélyt, a nyomasztó fájdalmat és a keserű megbánást.

Éreztem, hogy mindketten tudjuk, hogy mekkora szükségünk van a másikra és, hogy ennek soha nem lesz vége.

- Gyere! - mondta gyengéden és felhúzott a földről. - Mutatok valamit. Csak, hogy nehogy azt hidd, hogy én olyan ártatlan vagyok! - mondta és bevezetett a szobámba. Ott leült a gép elé és gépelni kezdett. Aztán a net egy blogos oldalt adott ki.

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem mire az ölébe húzott és a képernyőre szegezte a tekintetét, majd újra rám.

- Én is írtam dolgokat, a blogomra... Tomi ebből jött rá, hogy én min megyek keresztül és, hogy neki nincs esélye...

- Oh... - motyogtam és olvasni kezdtem.

"Fájdalom"
"Egyáltalán nem értem saját magam. Szeretem az életemnél is jobban és mégis képes vagyok a lehető legtávolabb kerülni tőle. Képes vagyok olyannal együtt lenni aki iránt semmit nem érzek. Képes vagyok ezt mind ezért megtenni mert a barátom képtelen belátni, hogy semmi esélye Noéminél.

De mégis mit tehetnék? Mi lehetne erre a megoldás? Tudom, hogy megbántom vele, de tudni fogja, hogy így jobb..."

" NEEEEE!!!"
Komolyan mondom, hogy ez a lány nem normális! Képes lett volna megölni magát amiatt amit tettem. Hát tényleg nem látja, hogy mit érzek? Komolyan nem veszi észre?
De talán jobb ha mindketten szenvedünk. Utána el tudjuk engedni egymást...
Akkor talán minden jobb lesz... De akkor is, hogy lehet ilyen hülye, hogy nem hiszi el nekem, hogy szeretem?
Aj anyám! Nekem ezzel nem szabadna törődnöm... De hát mit tehetnék ha nem tudok szabadulni tőle? Ő az életem! Ő az akit mindig is szeretni fogok! Ő az egyetlen és az igazi! Ő az aki iránt olyat érzek mint még senki iránt... Ő az..."

A könnyek persze megint a szememet szúrták és most sem sikerült visszatartanom őket.  Balázsra néztem aki szintén az én arcomat fürkészte. Nem mondtam semmit csak megcsókoltam. Úgy csókoltam mint még soha. Azt akartam, hogy érezze, hogy mennyire szeretem. Hogy amiket nem tudok szavakkal elmondani az is benne legyen.

VÉGE!